2020. június 17-én 84 éves korában halt meg a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Kárpáti György, akit csütörtök délután helyeztek örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.
1952-ben, 17 évesen lett tagja az olimpiai aranyérmes csapatnak, apró termete ellenére fontos szerepet játszott a csapatban, mert jól tudta kamatoztatni sebességét, technikai képzettségét. 1956-ban és 1964-ben nyert még olimpiát, 1960-ban a bronzérmes csapatnak a tagja. 1956-ban nyolc góljával ő volt a csapat legeredményesebb tagja, akkor játszották az emlékezetes véres meccset a szovjetekkel szemben. 1976-ban már a szövetségi kapitány, Gyarmati Dezső segítője, együtt vezették győzelemre a csapatot a montreali olimpián.
Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere arról beszélt, hogy
KÁRPÁTI PÁLYAFUTÁSA JÓL PÉLDÁZZA, AZ EMBERI TEHETSÉG VÉGTELEN.
"Úszóbajnok volt, de csapatban érvényesültek a képességei, üstökösként lett olimpiai bajnok, mert páratlanul tehetséges volt."
A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke, Kulcsár Krisztián arra utalt, hogy születési dátuma az olimpizmus világnapja is egyben, és a bajnok egész életét meghatározta az öt karika.
"Az egész életünk egy nagy ugratás" - ezt a felejthetetlen mondatát emelte ki a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke, Vári Attila. Vári áhítattal nézte Kárpátit, tőle nyertek motivációt, hitet, hátha egyszer a háromszoros olimpiai bajnok nyomába tudnak lépni.
Az 1976-ban olimpiai bajnoki aranyat szerző Gerendás György a mentorától búcsúzott, aki miatt elkezdett pólózni a Ferencvárosban. "Kis Gerendás, gyere pólózni, a vízilabda az igazi, lehet benne verekedni, gólt dobni. Mire azt válaszoltam, szeretek úszni. Erre ő azt mondta, az úszás amúgy is észsport. Kikerekedő szemekkel néztem rá, nem értettem, mire gondol. Azt válaszolta, akinek esze van, nem csinálja. Azt kívánom, nevettesd meg a régi társakat és a Jóistent is."
Kárpáti egész pályafutása a Ferencvároshoz kötődött, 1969-ig volt a klub játékosa, ahol ötszörös bajnok, később szakosztályvezető lett. Kárpáti utánozhatatlan humorát, a Medencék, gólok, pofonok című önéletrajzi könyv egyik jelenete is jól visszaadja.
"1955 őszén és 1956 tavaszán az olaszokkal találkoztunk. Szeptember közepe felé ők jöttek el hozzánk a Szigetre. Akkor szerepelt utoljára a csapatban Carlo Pedersoli. A mi számunkra ő volt ennek a mérkőzésnek a Nagy Figurája. Pedersoli még olasz mértékkel mérve is végtelenül jóképű gyerek volt. Sőt! Klassz srác. Magas, karcsú, szélesvállú, a szemében örökösen valami vidám fény, a fogsora Odol-reklám. Nemrégiben kapott több éves hollywoodi filmszerződést, számtalan válogatottság után Pesten búcsúzott a vízipólótól. Egyébként úgy hallottam, hogy ez a Carlo Pedersoli azóta tényleg egész jó kis filmszínész lett. Persze nem a saját nevén.
Hanem... most nem tudom, hallotta-e már valaki a művésznevét. Ha jól emlékszem... hogy is? Megvan... Bud Spencer.
Találkoztunk még a nagyfiúval. Nem azonnal, valamivel később. Húsz évre rá. Long Beachben tettük-vettük a labdát a Can-Am-Mex-sorozat keretében. Nagyon futott az ügy, éppen az olasz válogatottal ismertettük meg az élet árnyékosabb oldalait, amikor hirtelen elsötétült felettem az ég. Nem viharfelhő volt, Bud Spencer tornyosodott fölém, mint az Empire State Building. Két testőr volt vele, már ahogy ez szokás arrafelé. Gorillák. Iszonyatos méretű fickók, ketten együtt majdnem akkorák, mint a kis védencük egymagában.
Megölelt. Este a helybéli kórházban tizenkét orvos horpasztotta vissza a bordáimat. Ördög vigye el, ezek a háromszoros életnagyságú sihederek mindig ilyen szívélyesek. Blokkot dugott az orrom alá golyóstollal. Külön az én autogramomért jött át Hollywoodból, ennek a Piedonénak mindig helyén volt az értékítélete. Adtam neki kettőt... Óh, az én mézeskalács szívem.”
Forrás: index.hu
